Messze, messze, még az Óperenciás- tengeren is túl, szép Csodaországban kis hercegnő született. Bölcsője köré gyűltek a tündérek meg a tündérkirálynő. Nézték a kislány álmodó arcocskáját, majd a királynő fölemelte kezét, s így szólt:

- Ajándékozzátok meg ezt a gyermeket azzal, amit legértékesebbnek gondoltok.

Az első tündér az alvó fölé hajolt, s ezt suttogta:

-Én varázserőmből olyan szépséggel ajándékozlak meg, hogy aki rád néz, úgy véli, tavaszi virágot lát.

-Én- mondta a második- olyan szemmel ajándékozlak meg, mely áttetsző és mély, mint a tenger kékje.

- Én oly sudár alakot adok neked, mint amilyen a fiatal pálma törzse- ígérte a harmadik.

-Tőlem- szólt a negyedik-földbe rejtett aranykincseimet kapod.

A tündérkirálynő elgondolkozott.

-Az emberek s a virágok szépsége elhervad- mondta halkan.- A szem bűbája kihuny az ifjusággal, de fiatalon is gyakran borítja homájba a könny. A szélvihar derékba töri a pálmát, a kor szele meghajlítja a karcsú alakot. Az emberek meggyűlölik, aki aranyát nem osztja szét köztük, aki meg szétosztja, maga marad szegény.

Semmi maradandót nem adtatok ennek a gyermeknek.

-De hát mi maradandó az emberben, s mivel ajándékozod meg őt te, tündérkirálynő?-kérdezték a többiek.

-Én jóságot ajándékozok neki- válaszolta mosolyogva a tündérkirálynő.-

A nap pompás és fényes, de csupán világító szikla volna, ha nem melegítené a földet.

A szív jósága olyan, mint a nap melege: életet ad... Jóság nélkül olyan a szépség, mint illat nélkül a virág. Jóság nélkül a gazdag csupán az önzés gyámola. Jóság nélkül még a szerelem is csak tűz, mely pusztít és éget. Tudjátok meg, hogy a ti ajándékaitok mulandók, de a jóság maradandó: olyan, akár a forrás, melyből minél többet merítesz, annál bőségesebben buzog. A jóság- az egyetlen kiapadhatatlan kincs.

S itt ráhajolt az alvó gyermekre, szívét gyengéden megérintette, s ezt suttogta:

-LÉGY JÓ!